Tökéletesek vagyunk!

            Sokáig vágyakoztam vissza Portugáliába, mert az a roppant kevés idő, amit eltöltöttem ott 16 évvel ezelőtt, az pontosan arra volt jó, hogy csak még többet akarjak belőle.

Kíváncsivá tett és felébresztett bennem valami mérhetetlen nagy vágyakozást. Olyan érzés volt ez, amit előtte azt hiszem csak egyszer éreztem életemben. Különlegessé teszi a pillanatot, amikor lesújt a rádöbbenés - valami mélyen megérintett. Megfoghatatlan és egyszeri.

    Azon a tavaszon már megfogalmazódott bennem a szabadságvágy valamilyen típusú kinyilvánítása. Akartam valami utánozhatatlanul különleges dolgot az életembe hozni. Ilyenkor én általában csak sodródok. Nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget a megnyilvánulás mikéntjének. Rendszerint a “majd lesz valahogy” elvet követem, mert így érzem jól magad. Szabadnak és könnyednek érzem ettől magam, és pontosan erre az érzésre van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek a hétköznapokban.

Ezen könnyed elveim azt engedik meg a közvetlen környezetemnek, hogy pontos tervezéssel és előre elgondolt eseménysorozattal lássák el közös életünket.

Azon az estén is így történt, amikor születésnapom alkalmából férjem meginvitált egy vacsorára - Lisszabonba.

Elképzelni sem tudod a boldogság és kalandvágy, a beteljesülés és kivirágzás együttes érzését, mely villámként csapott le hirtelen. A visszaszámlálás megkezdődött, a napjaim ekörül az utazás körül forogtak.

___

Már a gépen ültünk, amikor eszembe jutott, hogy talán otthon hagytam az egyik kedvenc felsőmet. Különösebben nem tulajdonítok nagy jelentőséget az ilyen apró bosszúságoknak - úgy vagyok vele, nem ez a fontos az életben. De azért végtére is sajnáltam azt a felsőt, mert szerettem volna megsétáltatni Lisszabon utcáin.

Kora reggel landolt a gép a portugál fővárosban és az ébredező utcák zajaival karonöltve igyekeztünk a szállodához érni a helyi tömegközlekedéssel. Csodás város Lisszabon. Nem játsza meg magát, nincsenek kínos oda nem illő részei. Önmagát adja, színesen változatosan - úgy ahogy van.

Alapvetően a helyi emberekben is ezt a jellemzőt látom és ez teljes mértékben más, mint amit megszoktunk kis hazánkban. Szeretem a változatos nacionális összképet, vagyis az embertípusok sokféleségét. Valahogy biztonságérzetet ad és folyamatosan aktívan tartja kíváncsiságomat, motivál és csodálatra késztet.

Úgy döntöttünk, hogy a reggeli kávé-szendvics után visszatérünk a szállodánkba, hogy egy kellemes délelőttöt töltsünk el a medence partján pihenve. Nagyon szeretem az autentikus dolgokat, minden érdekel ami helyi. A legegyszerűbb, úgymond puritán helyzeteket, helyszíneket, mert ott tudom igazán magamba szívni a múltat, megélni a jelent és elképzelni a jövőt.

Az ezeréves termésköves épületek által körülvett szálloda kertje vadregényes hangulatot kölcsönzött a pillanatnak, napsütés és a medencében hullámzó víz lökdösődő hangja koronázta meg a bennem oly mélyen gyökeredző életérzést.

Bár tavasz volt, a hőmérséklet bőven teret hagyott egy kis napozásra. Kényelmesen nyújtózkodva heveredtem le a medence partján, végig az járt a fejemben, hogy mennyire szerencsés vagyok. Aztán gondolataim tovább kalandoztak, de végül újra arra a megállapításra jutottam, hogy tényleg mennyire szerencsés vagyok. Halvány mosoly ült ki arcomra és azt hiszem, hogy a napszemüveg alatt megbújó csukott szemem is mosolygott talán egy kicsikét.

Váratlanul egy idegen női hang vetett véget merengéseimnek.

Az arca kedves volt, fiatal és reményteljes lelkét kellemes tengerszínű szeme árulta el. Aranyszőke haja egy kendővel volt felkötve csak úgy hanyagul, fehér bőrét egy kényelmes áttetsző strandkendővel takarta a nap elől.

Sejtelmem sem volt akkor még, milyen élményt és gondolatokat fog bennem előidézni majd ez a helyzet - de úgy tudom, a legjobb élmények váratlanul találnak rád.

”Annyira tökéletesen nézel ki, lefotózhatlak?” - kérdezte.

Úgy emlékszem, hogy utoljára akkor voltam ennyire szótlan, amikor 11 évesen a suli leghelyesebb fiúja odaszólt az udvaron, hogy rúgjam vissza neki az elgurult focilabdát.

Hang nélkül kezdtem tátogni és egy pillanatig zavarodottan ficeregtem, mert hirtelen nem találtam a szavakat a meglepettségtől. Soha ilyen kellemes bókot nem kaptam idegentől. Váratlan volt, kéretlen és annál jobban megbecsült.

Egyszerűen nem tudtam értelmezni a helyzetet, közben pedig örültem, hogy főszereplője lehetek a jelenetnek.

Pózoltam, nevettem, kellemesen kiélveztem azt a néhány percet, ami csak rólam és az elfogadásomról szólt.

Elgondolkoztam: “…annyira tökéletesen nézel ki…”.

Tökéletesen nézek ki?

Koránt sem. A relatív dolgok mindig megosztóak, nem lehet egyöntetűen véleményezni. Az emberi test és lélek is pont erről szól. Nincs tökéletes, de sokak számára mégis az. Önmagunkban kell először rendet rakni és megfogalmazni a tökéletességről szóló főbb paragrafusokat.

Jónéhány éves vagyok és sokkal több kiló. Kerekded idomaim megengedik, hogy bőven az elvárt méreten túl keresgéljek a ruhaboltok polcain. Az én karakterem Magyarországon nem átlagos - azt hiszem, pont ezt szeretem magamban a legjobban. Hamar bélyeget kapok a testalkat vagy a temperamentum miatt és ha nem figyelek az önazonosságomra, akkor hajlamos vagyok elhinni, hogy nem vagyok elég jó.

Az elme és lélek közös erővel harcol egy olyan nemelfogadó társadalom megítélési rendszere ellen, amin a történelem és az identitási szabadság kiteljesedése sem segít. Harc, ami egyfajta terápia önmagammal.

Egy új kódrendszer, ahol a nő 60 kg ès 40 èv felett is úgy tökèletes ahogy van!

Ezt mègsem tudja a világ - mièrt? Hàny generàciót kell mèg vàrni a tènyleges elfogadàsra? Mondani marha könnyű: “elfogadó vagyok”.

Elfogadó szeretne lenni a világ, miközben ràdobja bàrkire az első pillanatban vett benyomàsát.

Ki kell józanítanom magam olykor, hogy az idomok melyeket gyermekeim születése adott az évek során szépek és természetesek. Ki kell józanítanom magam, hogy így 40en túl érik be csak igazán az ember, rájön mire vágyik és mi lakozik benne. 40en túl jön rà, hogy mennyire nem szàmítanak bizonyos dolgok és helyzetek, amit addig a legfontosabbnak hitt.

Ki kell józanítanom magam, mert a megítélés, ami körülvesz, hajlamos elhitetni velem, hogy már lejárt az én időm. A legszebb éveim mégis most következnek: éretten, felnőttként, önazonosságot kutatva állok a világban és a kérdéskör továbbra is foglalkoztat:

Mièrt nem fogadjuk el egymàst úgy, ahogy vagyunk?

Hisz mi mindannyian ANNYIRA TÖKÉLETESEK vagyunk!